"Esztétika - Mi végre?"

Jan Kott kísérlete, melyben a Lear király híres jelenetét kísérli a kortárs színház groteszk játékszabályainak segítségével érthetővé tenni, mindenképpen jelentős próbálkozás. Shakespeare darabja önmagában is korszakalkotó mű a bohóc protagonisták szempontjából, hisz a reneszánsz paradigmaváltás ezután jelentősen megváltoztatja a művészetekben betöltött szerepüket.

A Lear királyban a bolondok, ahogy Camus írja „Legalább négyen vannak, egy hivatásos, egy a maga jószántából, ketten a kínszenvedéstől, amin keresztülmentek; egyazon balsors négy megtöretett testben, négy leírhatatlan arcban.” Előadásom alkalmával nem kísérlem meg Shakespeare bolondjainak részletes bemutatását, hisz azok egyenként is a bohóc kategória különböző altípusai; korok, szemléletek különböző bohóc-elképzeléseinek összetett modelljei. Pusztán egyetlenegy jelenet: Gloster bukfence, mellyel a sík színpadon próbál véget vetni életének, elegendő ahhoz, hogy általa a bohóc figura legősibb formáját követhessük vissza.

Az esetlen hasalás tökéletes bohóc-jelenet: benne rejlik a figura univerzális karakterisztikája. Ezt a karakterisztikát azonban nem elég pusztán megemlíteni, hanem Frazer leírása nyomán az ősközösségek királygyilkosságairól, a római szaturnáliák orgiasztikus ünnepei és az elveszett hősök homo sacer természete, valamint Bahtyin középkori karneváljai alapján be kell mutatni, nem pusztán mint az egyesítő nevetés eredetét, hanem mint elan vitalt, a halál legyőzőjét is.