"Esztétika - Mi végre?"

Erwin Panofsky hármas tagolású ikonográfiai sémáját megannyi kritika érte születése óta, 
amelyek legtöbbje a leginkább kérdéses harmadik szint, az ikonológiai elemzés létjogosultságát kérdőjelezte meg. Otto Pächt írja egy helyen: „Az ikonológiai kutatás nem került volna az érdeklődés homlokterébe, ha nem terjedt volna el széles körben az a meggyőződés, hogy éppen a legjelentősebb műalkotásoknál az érzékelhető felszín mögött valamilyen mélyebb értelem rejtőzik, mégpedig szándékosan elrejtve.”. A kritikák számottevő része abból indul ki, hogy az ikonológiai értelmezés nem képes a maga sajátszerűségében megragadni a műalkotást, pusztán titkosírássá devalválja azt, azáltal, hogy egy végső, „lényegi értelmet” (Panofsky) tulajdonít annak.

Előadásomban a művészettörténeti hermeneutikának az ikonológiai interpretációval szemben felállított ellenérveit kívánom felsorakoztatni – főként Oskar Bätschmann írásaira támaszkodván – amelyek e „belső mögöttes tartalom” keresése helyett egy olyan alternatívát kívánnak nyújtani, ahol nem e „végső értelem” szolgál az interpretáció tárgyául, hanem maga a kép, figyelembe véve annak produktivitását. Bätschmann joggal teszi fel a kérdést: vajon a képet értjük-e meg akkor, ha csupán felismerjük, hogy mit ábrázol? Egyáltalán, ha egy végső, lényegi alapot feltételezünk, vajon nem egy képen kívüli dologból kiindulva kérdezünk a kép értelmére? Bätschmann álláspontja az, hogy minden olyan felfogás, amelyben az interpretáció alapját tényállások képezik, elvéti a dolgot, vagyis a képet magát. Az ábrázolt tárgyak és tényállások felismerése természetesen szükséges az értelmezéshez, de annak nem célja és nem is alapja. Nem zárható ki, hogy ezt válasszuk kiindulópontnak, de azt igenis ki kell zárnunk, hogy a kiindulópontból valamilyen végső alapot csináljunk.