Előadásom gondolatkísérlet, hogyan lehet a szemiotika elemzési módszerét a verbális művészeteken kívül (költészet, próza) Umberto Eco tanulmányait segítségül hívva más művészeti ágakra - elsősorban a táncra - is kiterjeszteni.
Nyilvánvaló, hogy Eco vizsgálódásai elsősorban annak az igénynek igyekeznek megfelelni, hogy egzaktan meghatározhatóvá tegyék a művekben (és az élet más területein is) megjelenő esztétikumot (lásd: Bense és Barthes, reklám- és sajtóhír-tanulmány), esztétikai értéket, azaz voltaképpen a művészet lényegét.
Az esztétikai üzenet című írásában Eco már utalt rá (Bense nyomán), hogy a verbális esztétikai üzenet információs szintjein milyen elemek felelnek meg a különféle művészetekre vonatkozóan, azonban a lista nem teljes, csak érzékeltetni próbálja a lehetőségeket. Hasonlót kísérel meg oszlop-tanulmányában: az írás sok pontján vitatható, mindazonáltal tartalmaz néhány megközelítési módot a probléma megoldására, pl. egy beszámolót arról, miként kértek fel gyerekeket olyan építészeti alapelemek meghatározására, mint „ajtó”, „ablak”. Noha Eco a tapasztalatok egy részét már nem tudta vizsgálata tárgyává tenni, a szemiotikai módszer nem elhanyagolható eredményeket hozhat a művészetek vizsgálatakor, következtetései sok esetben érvényesek, inspirálók maradnak.
A tánckutatás számára szintén egy lehetséges megközelítési módnak kínálja magát a kommunikációelméleti, szemiotikai elemzés. Célja szintén egy olyan egységes fogalmi keret
bevezetése, mellyel a különböző táncokat egyaránt modellálni lehet. Ehhez természetesen
meg kell határozni, hogy a „táncnyelv” milyen elemekből áll; miként szegmentálódnak a
„táncszövegek”, mi számít egy jelentésegységnek, ill. milyen minőségei vannak.
